A sztori valamikor augusztus közepén kezdődött, amikor is drága unokahúgom úgy döntött, hogy feltétlenül nálam kell kikötnie a régi cipőszekrényüknek, mert az nekem majd nagyon jó lesz. Akkortájt még nagyon jó is lett volna, ha minden úgy alakul, ahogy szerettem volna, de ez a lehető legritkább esetekben történik így.
Alaphelyzet:
Laminált kis komód, vagy mi, helyenként elvált róla az élfólia, de sebaj, úgyis lefestem, méghozzá átgondoltan és kiváló minőségben. Bizony. Tehát leszedtem az ajtókat, kivettem a fiókokat, majd nekiestem a szivacshengerrel és vízbázisú alapozóval. Ez volt az első hiba...
A víz ugyanis előszeretettel szívódik bele mindenbe, ami kicsit is porózus. A forgácslap például pont ilyen, és amikor megszívja magát vízzel, akkor ugye megduzzad. Mivel a laminált részeken nem tud átszivárogni, az éleknél jut be a legkönnyebben.
Íme:
Szívtam a fogamat, de ez van, messziről úgyse látszik, majd lesz valami. Mehetett rá a fedőréteg, azaz fehér zománcfesték. Mivel egy idióta vagyok, szintén vízbázisú, mert hát már úgyis mindegy. Hála az égnek, az alapozón nem jutott át, viszont cirka fél napig voltam ideggörcsben, mikor leesett, hogy mit is csináltam. Ennek ellenére megszáradt, sőt, meglehetősen erősen tart, gyakorlatilag egy atomtámadást is kibírna. Remek, akkor csináljunk rá fogantyúkat, mert az eredetiek nem igazán tetszettek!
Nagyon menő lett az elmúlt években a bőrszíjból készült fogantyú, úgyhogy amellett döntöttem. Főleg, hogy már a kéksárga svédeknél is lehet kapni, ami a biztos jele annak, hogy lassan kimegy a divatból... Sebaj, csináljuk! Méricskéltem egy sort, amiből gyorsan kiderült, hogy a régi övem nem lesz elég a normális fogantyúkhoz, tehát ki kell találni valami mást. Összesen hat, kis méretű hurokra volt anyag, azaz maradt nyolc felesleges lyuk a komódon. Remek, vissza az egész, azokat be kell tömni!
A fatapaszom betonkeménységűre száradt, ki kellett találni rá valamit, de gyorsan; végül műanyagot olvasztottam, és azt csurgattam bele a lyukakba. Ha visszatekerhetném az időt, inkább elmennék fatapaszért, mert ennyit már rég kínlódtam ilyen kis problémával. Természetesen ez azzal is együtt jár, hogy meg kell kicsit csiszolni a töméseket, ami a festék automatikus szublimálását hozta magával az érintett területek környékén, azaz festhettem újra az egészet, alapozással együtt.
Ezek után végre feltehettem a fogantyúkat, ami a fiókoknál nem is okozott semmilyen problémát. Kerestem hat egyforma, rozsdás csavart, szépen betekertem őket a helyükre, majd visszatoltam a fiókokat a szekrénybe. Nagyszerű, jöhet a két ajtó.
FONTOS!!! Mindig ellenőrizni kell a csavarok hosszát!
Amennyiben ezt nem teszitek meg, úgy járhattok, mint az egyszeri hülyegyerek (én), ugyanis nemes egyszerűséggel hozzácsavaroztam az ajtókat az étkezőasztalhoz. Természetesen könnyedén javítható a dolog, kicsavartam, visszacsavartam az asztaltól kicsit távolabb, majd elégedetten tekintettem meg az asztallapon éktelenkedő két lyukat, amiket meghagytam agyatlanságom mementójaként.
A végső simítás az ajtók visszacsavarozása volt a szekrényre. A bal oldalit sikerült valahogy egyből eltalálni; ahogy meghúztam a csavarokat és becsuktam, alul-felül egyforma volt a hézag, könnyedén járt, tökéletesen csukódott. Lelkesen felraktam a másikat is, majd lendületesen becsaptam. Mint kiderült, ez hiba volt... A második ajtó beállítása nem lett automatikusan tökély, és hogy ezt szemléltesse is nekem, egy reccsenéssel lekapta a festéket a szekrény alsó éléről.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban; ha lett volna nálam balta, szétvertem volna az egészet. De nem volt. Késznek nyilvánítottam, és úgy döntöttem, hogy majd csak messziről fogom szemlélgetni, az nem fáj annyira.
Tanulság: ne állj neki semmilyen bútor felújításának hűbelebalázs módjára, és csak akkor csináld, ha minden felszerelésed és alapanyagod megvan hozzá! És feltétlenül tanulj az én hülyeségemből!
De azért belakva egész jól néz ki...
Persze megbékéltem a dolgaival azóta, amit meg lehetett, azt kijavítgattam, aztán három hónapig néztem, ahogy ott áll üresen, és reménykedtem, hogy hamarosan kerül bele ez-az. Persze azóta se, és most már nem is fog. Az legalábbis biztosan nem, amire szántam; valaki más fogja megtölteni a kis cumójával, valahol máshol, ugyanis megválok tőle, cserébe egy székért, vagy fotelért. Ha valakit érdekel, facebookon, privátban elér.
A képek iszonyatos minőségéért mindenkitől elnézést kérek, ez van, ezt kell szeretni.